100, az száz

Csúri Ákos

Valamikor Kolozsvárott virult és működött a ma Babes-Bolyai néven ismert egyetem. Aztán eljött (mit jött, viharzott) Trianon és békediktátuma, és a professzoroknak, docenseknek, és persze családjaiknak költözniük kellett. Volt, aki Budapestre, volt, aki Szegedre. Dr. Szőkefalvi-Nagy Gyula utóbbit választotta.

A dédnagyapám. Béla fia akkor még csak ismerkedett a matematika-tudománnyal.

A nagyapám ma lenne száz éves.

A közelmúltban konferenciával tisztelegtek emléke előtt Szegeden.

Kerestem, kutattam, hogy mindezeken a tudományos dicsőítéseken túl mi az, ami igazából jellemét, egyéniségét elénk tárhatná. A köz iránt tanúsított mérhetetlen alázatát. Azt, hogy soha nem kérkedett azzal, hogy 1956-ban az egyetemi forradalmi bizottság elnökének választotta egyhangúan fűtő és professzor. És még sorolhatnám hosszasan, de az érvet, az indokot és a logikát úgyis ő maga fogalmazza meg a legpontosabban.

De hol?

Az egyetlen hivatalos interjút találtam meg, amit 20 esztendeje, nyolcvanadik születésnapján készítettem a Magyar Televízió Híradójának.

 

Béla_Szőkefalvi-Nagy_(1913-1998)_Hungarian_mathematician.jpg„– Professzor úr neve nemcsak mint világhírű matematikusé, hanem mint jeles közéleti személyiségé is él a szegediek tudatában. Nem véletlen, hogy Szeged város első szabadon választott önkormányzata díszpolgári címet adományozott Önnek. Egy világszerte elismert tudósemberben mi indukálja a közéleti megjelenést?

- Voltaképpen magam sem tudnám megmondani, hogy honnan ered az érdeklődésem a köz iránt, de legyen az ember tudományos minőségben, vagy feladattal, vagy legyen úgymond egyszerű polgár – tehát nem feltétlen tudományos érdeklődéssel, vagy tehetséggel megbízott –, a köz iránt érdeklődést kell tanúsítani. Hiszen bármilyen foglalkozása is legyen valakinek: egy közösségben él, mint állampolgár, mint lakos, nyilvánvaló saját érdeke is, hogy a körülötte lévő világot ne csak szemlélje, hanem próbálja esetleg úgy alakítani, ahogy ő azt a legjobban gondolja. Esetleg saját példájával, esetleg saját kritikájával, esetleg, néha, talán, erősebb fölszólalásokkal is. Én elég hosszú ideig, mint életkorom is mutatja, közösségi embernek éreztem magamat: kezdve az iskolában a cserkészcsapattal, az egyetemen az amerikánával, tudományos vonatkozásban az intézettel, amelyikben valamikor tanultam, illetőleg dolgoztam, vagy a természetvédőkkel, hiszen örök életemben szerettem a természetet, a természetjárást, a kutatást – no, nem mikroszkóppal, hanem bóklászva erdőn-mezőn növények közt, állatokkal – így benne van a természet iránti érdeklődés az életemben. Hogy azután néha szerepet is vállaltam, az azzal járt, hogy társadalmi állásom tudományos szempontból, bizonyos, szívesen vállalt kötelességemmé tette azt, hogy például a Megyei Természetvédő Bizottság elnökeként tevékenykedjem, vagy itt-ott a közéletben felszólaljak, mint legutóbb a Vadaspark kapcsán. De nem csak ilyen dolgokban, hanem legelsősorban persze, a közéletnek a tudománnyal kapcsolatos vonatkozásaiban – az Akadémián szerepet vállalok, huzamosabb ideig elnökségi tag is voltam – úgy éreztem, hogy amihez – a véleményem szerint –, valamit hozzá tudok szólni, és úgy gondolom, hogy jó irányba, akkor azt kényelmi vagy mások iránti túlságos tapintat miatt nem rejtem véka alá. Az, hogy ez nem mindig talál nyitott fülekre, talán természetes, de örömmel mondhatom, hogy elértem ilyen szempontból is néha kicsi sikereket, de sok kicsi sokra megy, így a kérdésre válaszolva a közéletben, mind tudományos, mind egyéb vonatkozásban úgy érzem, hogy a magam erejéhez mérten legalábbis, próbáltam teljesíteni.

– Ez alatt a nyolcvan év alatt, amit egészségben megélt, sokat változott a politika. Rendszerek váltották egymást, viszálykodások és viaskodások jellemezték a politikai közéletet. Nyolcvan esztendőnek már tapasztalata, bölcselete van. Ön hogyan látja, mi lenne a legfontosabb ma Magyarország számára?

– Nyugalom és egymás tisztelete, akkor is, hogyha más véleményem van. De semmiképpen sem a széthúzás a széthúzásért. Azért, hogy különbözzön az én véleményem a másikétól, azért egyszerűen egy mínusz előjellel megfordítom az állítást. Amennyiben ilyet tapasztalok, vagy ami erre emlékeztetne, hogy vita azért csak, hogy vita legyen, hogy ne mondjam a veszekedés, csak azért, hogy ne értsünk egyet, ez nem egy célravezető, építő alapállás. Természetesen amennyiben eltérnek a vélemények, és azokat indokolni lehet és indokolni kell, akkor azt megtenni viszont erkölcsi kötelesség, de sohasem csak a vitáért vitatkozni, hogy az ellenvéleményem kialakítsam, arra törekedni akkor is, hogyha egyáltalán nem nyilvánvaló előttem, hogy valóban kell-e szót emelnem. Tehát vitatkozni a vita kedvéért, veszekedni a veszekedés kedvéért, az nem tesz jót a köznek. Magam részéről, már természetes gondolkodásomból fakadóan is, nem emlékszem olyan vitákra, amelyekbe én belekeveredtem volna, és ne lettem volna meggyőződve arról, hogy amit képviselek, annak tényleg hangot kell adni, és nem csak azért, mert előttem valaki mást mondott."

 

Örömmel töltene el, ha e blog utolsó bekezdését a közéletünket és közgondolkodásunkat formáló, alakító, átszövő emberek gyakran és alaposan elolvasnák. Ártani nem árt. Sőt.

 

Isten éltesse, Nagyapa!

http://atlagpolgar.blogstar.hu/./pages/atlagpolgar/contents/blog/12426/pics/1431946657_800x600.jpg
dr. Szőkefalvi-Nagy Béla,dr. Szőkefalvi-Nagy Gyula,József Attila Tudományegyetem,közélet,Magyar Tudományos Akadémia,matematika,MTA,Publicisztikák,Szeged,Szegedi Tudományegyetem
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?