Eső

     Rákezdett. Nem kérdezett, nem tartott közvélemény-kutatást, nem volt itt semmiféle reprezentációs minta. Rákezdett, ellentmondást nem tűrően. A kutya már behúzódott a tornácra, de annyira hideg még nincs, hogy a nem oly’ rég kapott házát is birtokba vegye.

       Ember és állat megpróbál dacolni a természeti jelenségekkel.

     Nem lehet. A Slötyi, a helyi tó már hetek óta párolog hajnalonta – jelezve a bőrünkön érzett és a valós temperatúra közötti különbséget. A Slötyi tudta azt, amit mi valami belső kényelmi késztetéstől vezérelve, minden racionalitást félrerúgva próbáltunk letagadni.

      Beköszöntött az ősz. A szép, nemes, emelkedett ősz. Amikor a természet saját kedvére és hangulata szerint formálja napjaink, amikor a természet nem vesz arról tudomást, hogy az iskolás gyerekek szemében az Álom Manó még órákig időzne, amikor sokkal nehezebb kibújni a paplan alól, mint a napsütötte vakáció bármely pillanatában. – Most én diktálok – gondolta az eső, és úgy is tett. Mi meg alkalmazkodunk, esőkabátot, gumicsizmát húzunk, nem bámészkodunk órákat a kertben, hanem behúzódunk a meleg házba. A termosztát felcsavarva és a kémény lassan, komótosan füstöt ereget.

    Sárga-bíbor leveleivel az ősz békéje elért bennünket. Több idő marad a könyvek olvasására, közös családi játékokra, házi szellemi vetélkedőkre – egymásra.

     Nincs gyerektábor és nincs már hőmérsékletfüggő munkavégzés sem. Ősz van, otthon van.

       Én ezt szeretem. Köszönöm, Ősz! Köszönöm, Eső!

Gesztenyefoci

Csúri Ákos
2015.10.04.

A kutya szökkenve szalad, ha az ember nem tudná, hogy egy gyönyörű air-dale terrier, még – nagyon messziről – a gazellával is összetéveszthetné. De nem. Mint ahogy a foxival sem illendő – morcos is érte gazdája, ha sétáltatás közben „lefoxizzák” az ő kutyáját –, és egyáltalán: kezeljünk mindent a maga helyén.

Most én is azt teszem. Istenem, hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy alaposan, pontosan, szépen megírom egy kutya és a gazdája kapcsolatát, de soha nem tettem. Nem lehet. Ezer és még egy pillanatnyi érzés, észrevétel silánnyá lesz a papíron. Visszaadhatatlan az a belsőséges viszony, ami általában a kutyásokat jellemzi. Nem lehet megírni. Meg lehet írni a kutyát és meg lehet írni a gazdit. Lehet tekinteni a világot a kutya, és lehet tekinteni a világot a gazdi szemével. De kettejük kapcsolatát, az ezredmásodpercek érzelmi dáridóját lehetetlenség visszaadni. Csak egy pillanatról írhatok most is.

Délután a Városligetben voltunk négyen. Kutya és gazdája. kutyám és jómagam. Ment a hancúrozás, a sárban fetrengés annak rendje és módja szerint. Amikor visszaindultunk kutyám valahol elől csatangolt, míg a másik a földet kémlelte. Gazdája megállt, akcióra készen roggyasztott, kutyája megfeszült, teljesen kizárta a külvilágot. A gazdi rúgózott egyet, kutyája domborodó izomzatú testtel követte a térdmozgást, de szemét le nem vette a cipőorr előtt mit sem sejtve fekvő gesztenyéről. Még egy rúgó, még egy követés. Majd egy leheletfinom bokamozdulat, a gesztenye útnak indul, kutya utána. Megvan! Boldog farok csóválással hozza vissza zsákmányát. Gazda és kutya közös pillanata.

Kutyám visszajött, rá sem hederített a gesztenyefocira. Pedig a világ csak az olyan koncentrált közös figyelem és akarat által megyen előre, mint ennek a gazdának és kutyájának gesztenyefocija.

Ezeket a cikkeket olvastad már?